Nehéz elfogultság nélkül beszélni Vörös Szilviáról, aki a hosszabb és egyben nehezebb utat választva, kitartva hite mellet került, egy vidéki zenei általános iskola padjai közül az Operaház színpadára. A szakma iránt tanúsított alázata csodálatra méltó, ő maga pedig egy igazi csupa-szív jellem, amivel hétről-hétre elbűvöli a színpad közönségét. Láthatjuk többek között az Aida főpapnőjeként, de nemsokára Rómeóként brillírozik majd a Capuletek és Montague-k című bel canto-operában.

 12274606_1234579419892047_5936797630971888837_n

Gyermekkorod óta tanulsz zenét. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy ezt a pályát választod hivatásodul?

A zene mindig is fontos szerepet játszott az életemben, de sohasem gondoltam volna, hogy egyszer az opera felé fordulok. Nem voltak énekesi ambícióim, egyszerűen csak szerettem azt a közeget, amit a zene teremt. Általános iskolában és gimnáziumban is aktívan jártam kórusba, és a zongora is sokszor visszaköszönt az életemben.

 

Mikor következett be az a fordulópont, amikor úgy érezted, az operák világa a te otthonod?

Furcsának tűnhet, de valójában csak az opera szakra való felvételit követően tudatosult bennem, hogy ez lesz az én utam. Előtte is szerettem a komolyzenét, az éneklést, de nem ugyanazt jelentette, mint amit már ma jelent a számomra. Akkor csak kiegészítette azt, amiben úgy éreztem teljes vagyok. Azóta természetesen az éneklés a mindennapjaim részévé vált. Pont ezért,  gyakran keresem a csendet, és inkább hallgatom.

 

Milyen volt az ide vezető út, és melyek voltak a legfontosabb lépcsőfokai?

Azt hiszem minden területre igaz – ahol az adott foglalkozás professzionális tudást, hátteret igényel -, hogy minél több mindenre látsz rá, annál inkább érzed, mennyire felületes a tudásod, azaz mennyit kell még fejlődnöd. Ez az én szerencsém is, hiszen mindig van lehetőségem a megújulásra.

Zenei intézményekben kereken 10 évet tanultam. Pápán, 2003-ban Eisenbeck Ágotánál kezdődött minden. 2006-tól komolyabb keretek között folytattam a győri Zeneművészeti Szakközépiskola szakképző évfolyamán, Dobi-Kiss Veronika növendékeként, ahol lehetőségem nyílt jobban belelátni a klasszikus zenei világba. Ez az időszak (nemcsak az éneklés terén) egy szép, új világba vezetett, ahonnan azóta sem szabadulok. Végül 2008-ban kerültem a Zeneakadémiára, Marton Évához.

 

Nagyszerű tanárok által és kiváló intézmények falai között fejleszthetted magad és képességed, de hogy emlékszel, mikor volt az, amikor először megszólalt az erős, magabiztos mezzoszoprán hangod?

Már az egyetem alatt lehetőségem volt több alkalommal fellépni zenekarral, nagy koncerttermekben, de magabiztosságot csak a diploma utáni évben (2013) éreztem először. Ez volt az az év, amikor már nem segítettek vigyázó tanári kezek, és  szakmai tekintetben „mankó nélkül” kellett a megállnom a saját lábamon. Sikerült. Az Operaház énekese lettem, ahol mind újabb szerepekkel bíznak meg. Bár továbbra is egyedül kell megállnom a helyem, teljesítenem a színpadon, de több oldalról is kapok támogatást, ami megkönnyíti a dolgom a felkészülésben, és az előadások előtti izgalmakon is átsegít. Kontrollra mindig szükségem van, legyen az egy énektanár vagy egy korrepetitor, a segítség mindig jól jön, és nemcsak technikai kérdésekben.  A légzés és támasz jó mechanizmusa adja meg az énekesek biztonságát a színpadon.

 10346317_1686578171593089_4172979758854727669_n

Biztos tisztában voltál a szakma buktatóival, mint ahogy azzal is, hogy mekkora a verseny a színpadon maradásért. Voltak valaha kétségeid emiatt a szakmát illetően? 

Természetesen igen. A magamba vetett hit és a kétkedés sokszor felütötte a fejét, de szerencsére mindig sikerült túljutni rajtuk. Volt, hogy egyszerűen magam vagy magammal harcoltam, volt, hogy segítségemre voltak tanárok és jó barátok, de engem egy sikeres előadás is úgy fel tud tölteni, hogy újult erővel látok neki a következő feladatoknak. Folyamatos küzdelem az életemben, hogy megtartsam a hitem és eloszlassam a kétségeket. Hála Istennek sok felkérésem, fellépésem van és nem csak az Operában. Úgy hiszem, hogy szeretik azt, amit csinálok és bíznak bennem. Számomra ez egy nagyon erős visszajelzés arról, hogy jó helyen vagyok és jó irányba tartok.

Az operaéneklés nem egy mindennapi szakma, mégis napjainkban hatalmas dömping van jó énekesekből és most nem csak a hazai viszonyokról beszélek. Volt lehetőségem külföldön is szétnézni és láttam, hogy tömérdek elképesztő tehetséggel megáldott, fiatal énekes próbál bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe. Mindenki céltudatos, ambiciózus, és határozott. A szakma telítettsége sok veszélyt hordoz magában. Mivel ilyen sokan vagyunk, ez arra késztet mindannyiunkat, hogy éljünk minden lehetőséggel, amit kapunk, mert legközelebb már nem biztos, hogy újabb esélyünk lesz rá. Ennek ellenére mégis óvatosan, okosan megtervezve kell egy pályát egyengetni. Az énekes hangszere nem cserélhető le ha elromlik, életünk végéig ugyan azokat a  hangszalagjainkat használjuk, ezért vigyázva kell választani, mit és mennyit vállalunk. Fontos, hogy tekintettel legyünk magunkra és ismerjük saját határainkat.

 

Mennyiben befolyásolja a karriered, hogy a showbiznisz évről-évre ontja magából a tehetségeket, akiket előszeretettel szerződtetnek (még ha időszakosan is), mint ahogy az Operettszínház is teszi?

Bevallom, nem kísérem nyomon a tévés tehetségkutató műsorokat, de érzékelem az utánuk jelentkező zavart. Itt elsősorban arra gondolok, hogy azon túl,  hogy pozitív hatással is lehetnek az ország zenei életére, a legtöbb ember emiatt más szemszögéből ítéli meg a szakmát.  Azt hiszik, hogy elegendő csupán egy szép hang, egy megnyerő mosoly és némi énektudás. Ez egy hamis kép! Úgy érzem, emiatt kezdünk felhígulni. Mindazt, amit más művészek hosszú évek során sajátítottak el, amit a régi nagyoktól tanultak, ami még jelent valamit ebben a felgyorsult, széthulló világban, az elértéktelenedik. Minden megkapható lesz és olcsó. Az opera ebből a szempontból talán védettebb terület, mert rengeteg munka, gyakorlás kell ahhoz, hogy egy énekes a színpadig eljusson. Habár hallottunk olyan csiszolatlan gyémántokról, akik egyszer csak felbukkantak, cd-t is adtak ki, de a gyakorlatban, estéről estére nem állnák meg a helyüket. Veszélyes, ha valaki azt gondolja, hogy menedzserekkel a háta mögött, és némi szerencsével örökre a csillagok között lesz a helye. Óvok mindenkit a hirtelen jött sztárságtól.

 

Szóval úgy gondolod, hogy kevesebb az esély arra, hogy az operaénekesként valaki pénzzel és támogatói körrel a háta mögött maga mögé utasítson szakmailag képzett embereket. A musical énekesnőknek már nincs ilyen “könnyű dolguk”. Apropó, melyik szakma a nehezebb?

Az opera és a musical kapcsán két teljesen különböző zenei világról kell beszélnünk. Mindegyik másért nehéz és szép. A musicalben általános a prózai betét, kihangosítással (mikroporttal) énekelnek és táncos, show jellegű részek váltják egymást, amihez elengedhetetlen a jó fizikum és a karizma. Ezzel szemben az opera olyan magas színvonalú hangi kvalitást kíván, ami önmagában megállja a helyét, a karakterábrázolás és a színészi játék mind emellett valósul meg. Összetett mesterség a mienk, és esetünkben egyáltalán nem elhanyagolható az idő sem. Általában 30-35 éves kor után érnek be az igazán a nagy szerepek. De senki nem dőlhet hátra, mert a komolyzene terén sincs hiány a tehetségekben, így a kemény munka, folyamatos tanulás mellett egy kis szerencse is elkél a pályához.

10178025_1664787603772146_1042293041042996026_n

Számodra a kemény munkának és tanulásnak meg lett az eredménye, hisz tavaly különdíjas voltál a linz-i Competizione dell’Opera versenyben, amelyhez ezúton szívből gratulálunk. Mi volt az a megmérettetés, vagy szerep, amelyiknél azt érezted, hogy „igen, ez az, ezért küzdöttem”, és büszkeséggel, megnyugvással töltött el?

Megnyugvást azt hiszem soha nem adhat ez a hivatás, csupán pillanatnyi elégedettséget. Minden színpadra lépésnél szemben találhatja magát az ember egy új szituációval, akkor is ha azt századjára adja elő. Egy előadás soha nem lesz ugyanaz, mint ahogy nem ugyanaz a közönség sem és a lelki állapotunk is mindig más és más. Egyedül a hangi kondíciónk ugyan az. Azonban a hangszerünk bennünk van, és minden érzelmi töltet – legyen az pozitív vagy negatív – kitükröződik azon át. Azt a legfontosabb megtanulnunk, hogyan tudjuk a mindennapjainkat kívül hagyni, mégis egy-egy karakterbe szervesen belefűzni. Sokat tanulhat az ember, ha szemlélődik, nyitott szemmel jár. Sok helyről építkezhetünk, a legfontosabb azonban, hogy mindezt olyan láthatatlan módon tegyük, hogy ne lehessen szétválasztani a játszott karaktert a valódi embertől. Úgy érzem ez a fajta egybeolvadás leginkább Puccini Pllangókisasszonyában sikerült, ahol Suzukit, a szolgálólányt alakítottam. Megrendítő történet magával ragadó zenei anyaggal.

 

Gondolom vannak hosszútávú terveid, melynek célja a karriered beteljesedése. Mit gondolsz mi lesz az a pont, amikor úgy fogod érezni szakmailag elérted a csúcsot?

A szakmában nincs feljebb, ha világszerte elismert énekes vagy. De a személyes fejlődésnek, megújulásnak soha nincs vége. A karrier csúcsán állni tünékeny dolog, illúzió csupán, ezért érdemes mindig fölfelé tekinteni, mindeközben a földön maradni. Vannak terveim azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék elénekelni 10-15 év múlva, de eddig soha nem úgy alakult az utam, ahogy elterveztem, ezért inkább ezt nem firtatnám. De nem panaszkodom, mert  a Jó Isten eddig a tenyerén hordozott, és mindig kaptam tőle lehetőséget, … és barátokat is, akik az úton segítettek.

 

Van jó tanácsod azok számára, akik a tiedhez hasonló karrierről álmodnak?

Tanács helyett inkább azt kívánom, legyen bennük hit és akaraterő, hogy minden nap tudjanak harcolni az álmaikért. Járjanak szerencsével és mindig tudjanak maguk mellett olyan embereket, akik őszintén és jóindulattal kísérik őket nemcsak a pályán, de a hétköznapokban is.

 

Szalai Johanna

http://citynews.hu/wp-content/uploads/2016/04/JAV_12487170_1675914685992771_1331237348772673183_o.jpghttp://citynews.hu/wp-content/uploads/2016/04/JAV_12487170_1675914685992771_1331237348772673183_o-150x150.jpgNews CityKultúraAida,Capuletek és Montague-k,Competizione dell’Opera,kultúra,opera,Operaház,talentum,Vörös SzilviaNehéz elfogultság nélkül beszélni Vörös Szilviáról, aki a hosszabb és egyben nehezebb utat választva, kitartva hite mellet került, egy vidéki zenei általános iskola padjai közül az Operaház színpadára. A szakma iránt tanúsított alázata csodálatra méltó, ő maga pedig egy igazi csupa-szív jellem, amivel hétről-hétre elbűvöli a színpad közönségét. Láthatjuk többek között...